A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem. A patakvizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.
Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet.
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más csak néma díszlet.
Nem suttog a lomb, ág nem hajlik ágra,
A fák élnek maguknak,
Mint emberek közt zordon nagyravágyók
S borongó életuntak.
"A zord tölgyek sárguló levelei komoran hulltak alá, amíg a szél fel nem kapta és arrébb nem vitte őket. A nemes gesztenyék rozsdásan, a távoli fenyők viszont hol ezüstösen, hol méregzölden csillantak meg, ha a nap rájuk vetette fényét."
A nagyméretű fákat már ősidők óta csodálja az ember. Régen istenként vagy szentként tekintettek rájuk, áldozatokat mutattak be előttük. Gyakran váltak a közösségi élet központi részévé. Mesék, mondák történetek fűződtek hozzájuk. A hatalmas fákat ma is megcsodáljuk, sokan zarándokolnak el megnézni őket. De nemcsak esztétikai jelentőségük van!
Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hadd annak, ami, épnek, szépnek.
Szeresd a fát!
